7.

Tarthatatlan
monotónia,
tagbaszakadt
testben.

Szende szemmel
mellém vágyik,
ismeretlen
végzetem.

Félre nézek
s a falak
bújnak
szépen lassan,

Sótól fehérlő
beton repedések,
belülről emésztő
rossz felismerések.

Fáradt kegyetlenség,
évülő újak,
dolgos kezek,elmék
egyre csak kopnak.

Távolba látó
örökmozgó,
időtálló
korrózió.

Félrecsúszott
szagos arcok,
meghurcoltatok.

Vékony sötét,
széles körték,
gyötörték
szívem sokan,
porba hulltam
nem kapaszkodtam,
minek is?
Villogó nyilak,
olvadt városok
zengő hidak,
Hidd el,
jártam ott,
nagy ára volt,
megtapadtam,
helyre nem hoz
de nem is visz,
csak tébolyt okoz
ami unalmas már,
megszokott,
és csonkítottan
rusnya.

Pudva,dudva,
homlokomra írva,
vélük életet
elszenvedve,
Célt nemtalálva,
kábán állva,
várok a
holnaputánra.