9.

Tavasszal ért utól
a boldog,
zápor-szagú fény,
hangja halkan búgott,
szégyelltem
magam,ezt nem érdemelvén.

Sápadtságom fokozódott,
mikor lélek
szeme,szívembe kardot fúrt,
tán át is lyukasztott,
de nem féltem,
romos szívem megsimult.

Lestem s akartam szavát,
mit édes ajkával
csókolt fülembe,
csodáltam lelke aranyát,
melyet Nap módjára
szórta rám.

Magam sem hittem,
még talán ma sem,
hogy ily jó volt hozzám
a Sors,
vezetett,vitt engem
holdragyogású színe elé.

Ő az égen fehérlő,
én pedig erdőben gyökérző
szikkadt tóparti fenyő,
nyújtózkodok,
el nem érem,
de békéjét,minden éjjel érzem.